Önmagamért harcolok 6. – Minden fejben dől el?

Talán emlékeztek még, úgy indult ez az egész 71 napja, hogy nekem azért kell lefogynom, hogy sikeresnek, szépnek lássam magam, és képes legyek szeretni önmagam.

Merjem felvállalni magam álarc nélkül, merjem azt tenni, amit szeretnék, és ne mondjak igent, ha nem-re gondolok. Komolyan gondoltam, hogy sok mindent csak akkor tehetek meg, ha nem vagyok kövér. Erős félelmek kapcsolódnak a kövérségemhez, amik gátolnak abban, hogy mindazt megtegyem, amit szeretnék.

Biztos nektek is van sok olyan álmotok, amik “ha” álmok.

Ha visszafizettétek a hitelt, aztán az újabbat, nagyobbak lesznek a gyerekek, később ha elvégezték az egyetemet, ha nyugdíjasok lesztek, stb……

Az ilyen álmok nagyon ritkán valósulnak meg. És nem az álmokkal van baj. Nekem sok ilyen kapcsolódott ahhoz, hogy “ha majd nem leszek kövér”.
Az elmúlt évtizedek alatt elkezdett, befejezett, átmeneti sikerekkel (vagy azokkal sem) járó fogyókúráim miatt bekerültem egy olyan lelki spirálba, ami csak fokozatosan rontott az önértékelésemen.

Mindenhol csak azt olvastam, hallottam, hogy “minden fejben dől el”, “bármire képesek vagyunk, ha igazán akarjuk”, “csak rajtunk múlik a siker”.

És nekem nem jött össze. Soha.

Ezekből a negatív tapasztalatokból eljutottam oda, hogy gyenge vagyok, nincs akaraterőm, csak én tehetek róla, én vagyok a hibás. Olyanokkal, hogy “genetika-mindenki kövér a családban-nehezek a csontjaim-én mindent megteszek,de mégsem tudok lefogyni” soha nem hülyítettem magam.

Elfogadtam, hogy kevesebbet érek mint más, önostoroztam magam, állandó bűntudatot ébresztett bennem az evés, a túlevés.

Pár éve elkezdett foglalkoztatni a “miért” kérdése. Akkoriban találkoztam itthon az első olyan könyvekkel, amik az evészavar egyéb formáiról szóltak. (nem bulímia és anorexia, mert azok már régebben is kaphatóak voltak). Az egyik könyvben volt egy teszt, aminek a kitöltése megerősített abban, hogy evészavarom van. A felismerésen kívül azonban nem sok valódi segítséget nyújtottak.

Írtam már arról, hogy most kaptam lelki segítséget is, hogy képes legyek leküzdeni az igazi problémát. Most már tudom, hogy ez nem a kövérség. A túlsúlyom csak okozata valaminek, amiről nem én tehetek. Nem én vagyok a hibás. Az anyám a hibás, de emiatt nem haragszom rá. Szeretetből tette, és én is szeretetből tettem kövérré a lányomat. Nem azt kaptam, és nem azt adtam tovább, ami a legfontosabb lett volna ahhoz, hogy egészséges lelkű, önmagában bízó, stabil önértékelésű felnőtt váljon a ránk bízott gyermekből. Azt gondolom, ez életem legnagyobb bűne, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak.
A rossz minta generációk óta öröklődik a családunkban, én csak most tanultam meg, milyen anyának kellett volna lennem, amikor látom a lányom és az unokáim kapcsolatát.

Az ételhez való viszonyom kisgyermekkorban alakult ki, később pedig mindent, ami hiányzott az életemből, az étellel pótoltam. Az evés volt az öröm, a megnyugvás, a stressz-levezetés, az unalom elűzés, a “társaság”. Ettem örömömben, ettem bánatomban. A kövérségem kialakulásáért nem én vagyok a hibás, de a fenntartásáért igen. Soha nem volt eddig bátorságom ahhoz, hogy valóban szembenézve magammal, feltárjam és megoldjam a lelki problémáimat, amik mindig az evéshez visznek. Pedig enélkül nem tudok megszabadulni végleg a túlsúlytól.

Marcsival eddig 5 alkalommal találkoztunk. Mindketten úgy éreztük, hogy nagyon jól és gyorsan haladunk. Olyan dolgokra ébredtem rá/mondtam ki, amire másoknak akár több évre is szükségük van, vagy sosem jutnak el idáig. Sokszor meg is fogalmaztam, hogy ez túl könnyű. Éreztem, hogy nehezebbnek kéne lennie, és nem értettem, hogy eddig miért nem jutottam el egyedül soha.

Az ötödik alkalomra ébredtem rá arra, hogy a neheze csak most jön.

Minden válaszom, minden lépésem mögött a gondolataim álltak. Ha azt kérdezed, mit gondolok, azonnal képes vagyok több nézőpontból is megközelítve a témát válaszolni a kérdésre. De óriási bajban vagyok, ha azt kérdezed, mit érzek. Az olyan kérdésekre, hogy “mit éreztél akkor?” nem tudok válaszolni az esetek többségében, ha pedig túlevéshez kapcsolódik, akkor soha.

Persze, vannak érzéseim, hisz nem sírnék pl egy filmen, vagy egy rossz emléken, ha nem lennének. De nem tudok mit kezdeni velük, nem tudom definiálni, elmondani őket.

Nálam a megoldás nem fejben dől el. Olyan területen kell nagyon mélyre ásnom, ahol semmilyen tapasztalatom nincs. Nem tudom, hogy mit kell tennem, nem tudom, hogyan kell csinálnom, és ez félelemmel tölt el. Pedig várhatnám izgalommal is, de a bennem lévő ostoba megfelelési kényszer, és az, hogy alapvetően kudarckerülő vagyok, most még a félelmet erősíti.

Össze-vissza most minden bennem, szerintem látszik is ezen az íráson. A súlyom nagyon szépen alakul, 4-5 éve nem voltam ennyire “kevés”, de már nem ez számít igazán nekem. Felszínre kell hoznom valamit, amiről azt sem tudom micsoda, és azt sem, hogy milyen mélyen van elásva. (feltűnt, milyen gyakran használom a “tudni” különböző alakjait?).