Önmagamért harcolok 4 – a legfontosabb változás

Önmagamért harcolok 4 – a legfontosabb változás

Az utóbbi két hét eddigi életem legjobb formájáról szólt. 43 nap telt el, ami valljuk be, életmódváltás esetén nem sok.
Mégis azt érzem, alapjaiban változott minden körülöttem és most először valami nagyon fontos megváltozott bennem is.
Már nem akarok láthatatlan lenni. Már nem lehajtott fejjel közlekedek, nehogy észrevegyenek mások. Már nem mondok igen-t, ha valójában nem-re gondolok.

Megértettem, hogy jogom van a negatív érzéseimet kifejezni, jogom van a véleményemhez, nem kell szégyellnem magam miattuk.
Vajon hányszor hallhattam gyerekkoromban, hogy “szégyelld magad”, és vajon mennyiszer hallotta tőlem a lányom?
Belénk nevelték, hogy a helytelen viselkedés szégyenre ad okot. Még akkor is, ha ez pusztán a szüleinknek volt kényelmetlen, az ő “jól nevelt gyerek” képükbe nem fért bele.
Nem, nem kell szégyellnem magam, ha mást teszek-érzek-mondok, mint amit elvárnak tőlem. Anyámnak még meg akartam felelni, felnőttként már nem kell ezt tennem, csak magam felé. Közhely, de sokáig nekem ez nem fért bele az egészségtelen mértékű, kövérségből fakadó elfogadásvágyam miatt.

A legfontosabb dolgot hozták el a Marcsival való beszélgetések. Felszabadítottak. És ez olyan hatalmas erőt ad, amit lehetetlen leírnom.
Szárnyalok, és ez az érzés teljesen ismeretlen volt eddig.

Beneveztem a Dunakanyar félmaraton 5 kilométeres távjára, újra elkezdtem túrázni, és nagyon élvezem ezt az új életet.
A versenyen én lettem az utolsó, és ezt már a rajtnál is tökéletesen tudtam.
Hatalmas élmény volt, amikor a többi futó már szembejött velem a fordító után. Annyi pacsit és “hajrá”-t kaptam tőlük, mint senki más.
Már kinéztem több versenyt is, találkozhattok velem az Óbudai futónapon, és Dunavarsányban is. Csak keressétek a legutolsót. 🙂
Több év után újra voltam kozmetikusnál, elkezdtem sminkelni, újra teszek feltűnő színeket a hajamba. Újra nőnek érzem magam. És mosolygok az emberekre.

Kint voltam szurkolni a Vivicittá több pontján is, és a végén a Hősök terénél táncolva-énekelve hajráztam a futóknak.
Én. Táncoltam. Énekeltem. Tömegek előtt. És élveztem. Elhagytam mindazt a gátlást, ami eddig akadályozott abban, hogy valóban élvezzem az életemet.
És ettől semmi, de semmi nem lehet fontosabb.

Azt gondolom, a legnagyobb hibát ott követtem el, hogy hagytam elszürkülni az életemet, és belefásultam a mindennapokba.
Elfogadtam, hogy nekem ennyi jut. Nem kerestem mindazt, ami boldoggá tehet.
Munka, otthon, ülés a net előtt. És mindennapi örömforrásként az evés.
Semmit nem csináltam, amit igazán szeretnék. Nem jártam moziba, színházba, koncertre, nem jártam sehova.
Ennek vége. Már nem csak létezem a mindennapokban, újra ÉLEK.
És boldog vagyok.

Sem a diétával, sem a mozgással nincs problémám.
Többen aggódnak értem az 1400 kcal miatt, de teljesen elegendőnek érzem. Egyre színesebb az étrendem, sok újat kipróbálok.
Persze van, ami a kukában végzi, de lesz ez jobb is.

A mozgás része még mindig a legnehezebb. Hiába tudom, hogy jó érzés lesz a végén (és egyre többször közben is), elindulni még sokszor nehéz. Párszor éreztem már, hogy mozogni szeretnék, és ez nagyon meglepett. Sokkal hatékonyabbnak érzem magam azokon a napokon, amikor mozgok, és olyankor soha nem jön a zabaroham sem.
Gondolkozom a mindennapi edzésen, 30 perc nem hiszem hogy ártana, főleg, ha váltogatom a futást és a súlyzós vagy saját súlyos edzéseket más-más izomcsoportra.

Haladok tovább az úton. Illetve haladunk.
Csatlakoztak hozzám kolléganőim is, és az ő sikereik engem is továbblendítenek.
Egészségesen étkeznek, elkezdtek mozogni, voltunk együtt túrázni, és lefutották életük első egy kilométerét egyben.
Köszönöm Nektek lányok, nélkületek nehezebb lenne!

Pozitívan hatni másokra elképesztő erővel bír. Hálás lennék, ha kapnék Tőletek is, kedves olvasóim, visszajelzést!