Talajfogás, lépésszám, lépéshossz – 1. rész

Sarokra vagy féltalpra?

A tempó és pulzus kapcsolata után talán a leggyakrabban előkerülő filozófiai gondolatmenet a futásban a talajfogás problematikája. Sok helyen olvasok – még komoly szaklapokban is – egymásnak teljesen ellentmondó információkat. Jó ideje foglalkoztat engem is a téma, ezért most egy kicsit más aspektusból osztom meg veletek a saját tapasztalataimat, melyeket egy nagyon kezdő futóból kiindulva, egy kicsit kevésbé kezdő futóvá érésem során gyűjtöttem.

Mindig igyekeztem rendszerben kezelni a dolgokat, és arra a megállapításra jutottam, hogy a talajfogás problémaköre is sokrétűbb annál, mint hogy megállapíthassuk, kizárólag a sarokra, vagy kizárólag a féltalpra érkezés az üdvözítő.

A képletből most kiveszem az emelkedőket, lejtőket, és a terepet, mert ezek nagyban befolyásolják a talajfogást.

Rendkívül rossz és félrevezető megközelítésnek tartom azt, hogy a történetből kivesszük a futómozgás többi mechanikai elemét, mert a talajfogás önmagában egy mozdulatsor végeredménye, egy utolsó, befejező fázis, ami a megelőző mozdulatsor milyenségétől nagyban függ. Függhet még az adott futó tempójától, lépésszámától és lépéshosszától is, amelyek egy egész rendszerként fogják meghatározni, hogy a futó hogyan érkezik meg a lépés végén.

Magam is beleestem abba a hibába, amikor úton útfélen olvastam, nagyot hibázok, ha sarokra érkezem, mert tönkreteszem az ízületeimet, nem használom ki a bokám természetes csillapítását, és hasonlók. Nagy lendülettel tehát nekiálltam átformálni a futómozgásomat, és áttértem a féltalpra érkezésre.

A végeredmény egy kiváló csonthártyagyulladás volt, ami hetekre tönkretette a az edzésmunkámat. Miért történhetett ez? Viszonylag egyszerű. A testem egy teljesen más mozgásdinamikát szokott meg, a csontjaim, izmaim, és úgy “En Bloc” mindenem felkészületlen volt egy ilyesfajta terhelésre, és a testem sérüléssel reagált. Mindenkit óva intek attól, hogy kipróbálja, teljesen felesleges öncélúan a talajfogásotokon változtatni, mert kényelmetlen és sérülésveszélyes.

Sokkal érdemesebb a futótechnikán dolgozni, amelynek lehet az végeredménye a féltalpra érkezés, de véleményem szerint amatőr szinten ez korántsem szükségszerű.

Persze látjuk a profi futókat hogyan haladnak gazellaként, kizárólag a talpuk elülső részére érkezni, de az isten szerelmére, 3 percesben futják a maratont, ne hasonlítsuk már magunkat hozzájuk, és pláne ne próbáljuk leutánozni, mert abból nem igazán fog jobb eredmény kisülni. Ráadásul egészen biztosan nem fogsz tőle gyorsulni, legalábbis önmagában nem.
Mégis, mi az, amin érdemes dolgozni?


Lépéshossz- lépésfrekvencia

Itt futunk bele a másik gyakran előforduló kérdéskörbe, a lépéshossz, lépésfrekvencia összefüggésébe. Itt is rengeteg féligazságra épülő kijelentéssel találkozom, miszerint rövideket kell lépni, mert az kevésbé terheli az ízületeket, vagy hogy az ideális lépésszám 180 lépés percenként. Mit csinál az egyszeri kezdő futó, hát elkezd dolgozni a rövidebb lépéseken, elkezdi 180-at lépni percenként, és urambocsá’ nekiáll féltalpra érkezni, amiből jó esetben nem katasztrófa lesz, csak simán hülyén fog kinézni, és távolról is látszik, hogy valami nem harmonikus a mozgásban. Versenyeken szoktam figyelni a futótechnikákat, és gyakran eszembe jut ez a jelenet: Hülye Járások Minisztériuma.

A lépéshossz és lépésfrekvencia kapcsolata rengeteg dologtól függ.

Egyrészt a  sportoló felépítésétől, hiszen nyilvánvaló, hogy egy alacsonyabb, rövid lábakkal megáldott futó rövidebb és magasabb frekvenciájú futással éri el ugyanazt a tempót, mint egy hosszabb lábú, magasabb felépítésű futó. Ezért is felesleges sarokszámokat meghatározni, mert ahány futó, annyi változat. Másrészt az aktuális fizikai felkészültségétől, izomzatától, állóképességétől, egyszóval az edzettségétől. Persze nézhetjük a kenyai atlétákat, akik 2 métereseket lépnek 200-as lépésfrekvenciával, de persze csak álmainkban fogjuk meg megcsinálni.

Hogyan álljunk akkor neki ennek a problémának? Ha igazán őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, don’t do it yourself! Menj el mozgáselemzésre, ahol megvizsgálják, mit csinálsz rosszul, és elmondják, melyik irányba indulj el.

De ennek a tömegsportban azt gondolom kevesebb realitása van, mint a teljesítménydiagnosztikának, nagyon hasznos, de nem fognak tömegek eljárni kamerás mozgáselemzésre. Ráadásul a futópadon, művi körülmények közt könnyen lehet, hogy teljesen mást produkálsz, mint amikor a 10. kilométeredet tolod, és már nem, vagy csak alig figyelsz a mozgásodra.

Amit én tanácsolok a saját tapasztalataim alapján:

  • Tudd, hol tartasz!

Nem mindegy, hogy egy 7 perces futóról, vagy egy 4 perc alatti futóról beszélünk. Kezdőként igyekezz inkább az edzésmunkád fokozatos növelésére, a helyes edzésmódszerre koncentrálni. Mindenkinek azt javaslom, hogy ha személyi edzőt nem is, de egy közösségi edzésprogramot keressen magának.

A technikai részleteket egyelőre engedd el, fuss úgy, ahogy neked kényelmesebb, a többivel ráérsz később foglalkozni. Gyakorlott futóként pedig koncentrálj a hiányosságaidra. A tempóval, vagy a pulzussal küzdesz? Fáj valamid? Mindre van megoldás.

– Foglalkozz inkább az állóképességeddel

Ha igazán gyorsulni szeretnél, erősítsd meg az alapállóképességedet! Szinttől függetlenül, minden hosszútávfutónak ez a legfontosabb feladata, állóképességi sport lévén. Sokszor nézem a tempós futók eredményeit, de sokszor nem látom mellé a pulzus adatokat.

A tempó önmagában részadat, mert nem tudjuk, milyen terhelésen tudja a sportoló. Az alapállóképességi munka legfontosabb feladata, hogy a tempód, meghatározott célpulzuson javuljon. Ha minden nap kizsigereled a tested a magas pulzus/tempó együttessel, hamar korlátokba fogsz ütközni. A futástechnikai feladataid a szintedtől függően változni fognak.

-Egyelőre maradj a megszokott talajérintésnél. A Talajérintés nagyban függ majd a tempódtól. Az alacsony tempójú futásnál nyugodtan érkezz sarokra, ahogy gyorsulsz, egyre előrébb helyeződik majd a testsúlyod, de könnyen lehet, hogy sosem, vagy sosem fogsz olyan tempón futni. Az én esetemben például a 4:20 -4:30 körüli tempónál volt az a határ, amikor féltalpra érkeztem. Mivel ezeket a tempókat versenyen még csak most kezdtem el futni, feleslegesnek érzem, hogy kimondottan ezen kellene dolgozni, pláne, hogy önmagában nem fog felgyorsítani, a gyorsulás indukálja a féltalpra érkezést, és nem fordítva.

-A talajérintés kapcsán azért is gondolom túldimenzionáltnak a fókuszt, mert maga az aktív munka nem a talajérintéskor, hanem közvetlenül azután, az elrugaszkodáskor történik. Az aktív láb, a repülőfázis előtt a talajon lévő láb. Az igazi fókuszt erre a lábra, azaz a súlylábra kellene tenni, és azt vizsgálni, hogy az elrugaszkodás mennyire hatékony, és a testünk, kiemelten a lábunk összességében az egész rendszer megfelelően mozdul, és az elrugaszkodás, természetesen edzettségtől függően a mozdulat egészét kihasználja.

A kezdő futó eleinte csak töredékét használja az izmainak az elrugaszkodáskor, hiszen a pulzusa nem fogja engedni a nagy izommunkát. Ahogy az alap állóképesség fejlődik, úgy alakul rendszerszerűen a futómozgás izomzati része is, a tempó emelkedésével. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy 7 perces átlaghoz egész más szintű és minőségű izommunka kell, mint egy 4 perceshez. Így egy 7 perceshez a féltalpra érkezés teljesen szükségtelen elvárás, véleményem szerint káros és sérülésveszélyes is. A tempó emelkedésével egyre kevésbé fog hasonlítani a mozgásunk a járáshoz, míg egy kocogótempó sokban hasonlít még hozzá, a tempó növelésével az egyre nagyobb elrugaszkodások, lépéshossz, és izommunka során megváltozik a mozgáskép, a testsúly előrébb kerül, és ez fogja a talajérintés előrébb helyeződését előidézni, és nem fordítva.

Innen folytatjuk a cikk második részében…

 

2018-01-10T19:48:16+00:00